"Vajon meddig tart ez még így? Talán egy napon, évek múlva - ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul - képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad. És ha ez lehetséges, ha a fájdalom megenyhül valaha annyira, hogy erre képes legyek, akkor egészen biztosan hálás leszek majd neki, hogy ennyi időt is szánt rám. Többet, mint amennyit kívánhattam, többet, mint amennyit érdemeltem. Egy napon talán majd képes leszek így látni a dolgot. De mi van akkor, ha ez az üresség most már örökre itt marad? Ha a seb soha nem gyógyul be? Ha a sérülés tartós lesz és gyógyíthatatlan? Szorosan átkaroltam magam. Mintha soha nem ismertem volna, gondoltam kétségbeesve. Micsoda ostoba, lehetetlen ígéret! Ellophatta a róla készült képeimet, visszavehette az ajándékait, de soha nem teheti meg nem történtté azt, ami történt, nem érheti el, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt, amikor még nem ismeretem. Létezésének fizikai bizonyítékai számítottak legkevésbé ebben az egyenletben. Én változtam meg legbelül, szinte a felismerhetetlenségig."

(Stepheni Meyer - New Moon)